https://moly.hu/konyvek/timothy-snyder-a-szabadsag-felszamolasaFrei Tamás összes hagymáza, meg Dan Brown Vatikán-fantáziái csak könnyed kávéházi bájcsevejek ahhoz képest, amiről ez a könyv szól. A baj csak az, hogy ennek a könyvnek nagy valószínűséggel igaza van. Snyder áttekinti a XXI. század egyre forróbb háborúját az orosz autoriter modell és a nyugat között, Putyin ukrajnai beavatkozásától kezdve egészen az amerikai választás manipulálásáig, ami Trump elnökségében csúcsosodott ki – ez utóbbi akkora győzelem Oroszország szempontjából, hogy tényleg csak Berlin 1945-ös elfoglalásához mérhető. Mindez egy átgondolt taktika orosz részről, amit a stratégiai relativizmus fogalmával ragadhatunk meg. Amikor ugyanis egy vezető érzékeli, hogy saját államát nem tudja versenyképessé tenni, tehet ehelyett valami mást: a nála sikeresebb államokban zavart támasztva, paranoiát keltve és tekintélyelvű (szélsőjobboldali) pártokat támogatva lehúzhatja őket a maga szintjére, ezzel megmutatva, hogy ha nekünk nem is jó, de máshol se jobb, következésképpen saját kleptokráciánk életképesebb, mint az ósdi, kaotikus liberális demokrácia*. És ezzel a taktikával bizony be is lehet betonozni egy egyszemélyi vezetőt, mert alapvető emberi tulajdonság, hogy addig elvan a polgár bármilyen tolvajjal a miniszterelnöki bársonyfotelben, amíg ez a tolvaj el tudja hitetni vele, hogy másnak még sokkal rosszabb dolga van, mint neki.
Ennek a folyamatnak a szabatos és alaposan alátámasztott leírásával, az orosz elképzelések ideológiai gyökereinek ábrázolásával (amely gyökerek leginkább a „fasizmus” szóval írhatóak körül), illetve számos újszerű definíció (pl: skizofasizmus**, szadopopulista***) bevezetésével Snyder önmagában olyan könyvet tenne le az asztalra, ami nélkülözhetetlen lenne a XXI. század megértéséhez. De ő többet tesz. Ezt az egész történelmi, politikai, filozófiai fejtegetést egyetlen fogalmi keretbe helyezi a szükségszerűség és az örökkévalóság politikájának elméletével. Ebben a kontextusban mindkét fogalom eltérés a történelmi tényszerűségtől: előbbi például azzal, hogy úgy véli, a szebb jövő szükségszerűen be fog következni, következésképpen minden ennek ellentmondó bizonyíték csak időleges, és kvázi magától, konkrét szakpolitikai intézkedés nélkül is megszűnik előbb-utóbb. (Efféle elmélet volt a forradalmi marxizmus, vagy épp a Fukuyama nyomán „történelem végének” nevezett gondolatsor.) Csakhogy ez a balhit oda vezetett, hogy a választók úgy érezték, az ő problémáikkal nem foglalkozik senki, mindenki csak türelemre inti őket („maaaajd jó lesz, csak ki kell várni”) – közben meg látni azt látják, hogy nő az egyenlőtlenség, romlik az egészségügy színvonala, és esik szét az infrastruktúra. És ezek az állampolgárok (jellemzően a legszegényebbek, a legkiszolgáltatottabbak) nyitottak voltak arra, amit a politikusok új nemzedéke, az örökkévalóság politikusai kínáltak nekik megvételre. Az örökkévalóság politikusai ugyanis nem hivatkoztak a szebb jövőre, ők a jövőt inkább állandó veszélyforrásként láttatták, olyasvalamiként, amitől csak az erőskezű vezető tud megvédeni minket****. Az ő retorikájukban nincs helye a valódi problémáknak – ha valaki az egyenlőségről vagy az egészségügyről kérdezne, rögtön másról kezdenek hadoválni –, mi több, a valódi problémák csak olyan dolgok, amelyeket felhozni tulajdonképpen hazaárulás, hisz eltereli a figyelmet a (hamis, általuk konstruált) legfőbb és jövőbeni problémáról. És ez az a pont, ahol a konstruált valóság diadalt arat a valódi valóságon, a választónak pedig nem marad más dolga, mint rituális (mert torzított) választásokon megerősíteni vezetőit abban, hogy továbbra is tőlük várja a megoldást. Amit pedig ezért cserébe kap, az nem a szebb jövő, hanem a dicső múlt: az, hogy egy olyan nemzet tagja lehet, aki az örökkévalóságtól fogva ártatlan, pedig az egész rajta kívüli világ az ő meggyalázására törekszik.
Azt állítom, hogy Fukuyama és Huntington művei óta nem született olyan geopolitikai konklúzió, ami erőteljesebb és alapvetőbb magyarázatot adna a világ dolgaira, mint Snyder műve. (És bizony: ez a könyv – ha volt ilyen célja Snydernek, ha nem – korrigálja is azok hiányosságait, tévedéseit.) Klasszikus szöveg – ezt ki merem jelenteni már most –, ami egészen elképesztő érzelmi bevonódást okoz az olvasóban. Következésképpen gyenge idegzetűek inkább apróbb kortyokban fogyasszák – de fogyasszák ők is, mert cudarabb lesz, ha váratlanul érik őket a dolgok. Olyan mellette a többi hasonló tárgyú könyv zöme, mint pincsikutya a dán dog mellett. Karcsú szó rá a „zseniális”.
* Nyilván csak nagy országok tudnak igazán zavart kelteni náluk sikeresebb rendszerekben, de azért a piszlicsáré államok vezetői is képesek lebutított formában alkalmazni ezt a módszert. Elég ehhez saját médiánkban azt szajkózni, hogy Bécsben, Kölnben, Londonban (stb) úton-útfélen nőket erőszakolnak a bevándorlók, meg minden tele van no go zónákkal – szegény nyugdíjas mamó úgysem megy el oda, hogy ellenőrizze. Csak imádkozik Jézuskához, hogy a mi fess miniszterelnökünket nehogy valami baj érje, mert különben mi is iszlám kalifátus leszünk. (Az már nagyobb baj, hogy a fenn említett mamó inkább hisz a médiának, mint a saját unokájának, aki Bécsből, Kölnből, Londonból hazatérve egészen más képet közvetít neki. És a fenn említett mamó igazán elgondolkodhatna, hogy miért van ez így.)
** „Ez a fasizmus új válfaja, amelyet nevezhetnénk skizofasizmusnak: valódi fasiszták az ellenfeleiket nevezik fasisztának, a holokausztért a zsidókat okolják, és a második világháborút érvnek tekintik a még több erőszak mellett.” (192. oldal)
*** „Trumpot sokan populistának nevezik. Egy populista azonban olyasvalaki, aki szakpolitikai intézkedéseket javasol a tömegek lehetőségeinek bővítésére, nem az, aki a gazdasági elitnek kedvez. Trump valami más: szadopopulista, akinek az intézkedései arra irányulnak, hogy saját választói legsérülékenyebb tagjainak ártson.” (356. oldal)
**** Vessünk egy pillantást például (ha nincs még hányingerünk tőle) az úton-útfélen hemzsegő kormányplakátokra. Mit látunk rajtuk? Hogy támogassuk OV programját. Ebben máris tetten érhetjük a vezérkultusz megnyilvánulását, hisz nem a kormány, nem a párt programját kell támogatnunk, hanem egyetlen személyét, egyetlen erőskezű vezérét, aki bölcs, egymaga mindent tud és mindig igaza van, hovatovább szakpolitikusokra sincs szüksége. (Ahogy tényekre sem.) Maga a program pedig micsoda? Hogy állítsuk meg a bevándorlást. Ennyi. Egyetlen jövőbeli, ellenőrizhetetlen katasztrófa fenyegetése. De hogy mi lenne, ha ez a veszély egyszerűen elmúlna, mit csinálna akkor a kormány (illetve maga OV), arról egy büdös szót se ejtenek. Nem véletlenül: mert ez a veszély örökké fog tartani. Ha pedig elmúlik, hát tesznek róla, hogy ne tudjunk az elmúlásáról. Mert ez a veszély az egyetlen, ami legitimálja egy korrupt rezsim létezését.