Azt még nem sejthettem, melyik nyolcadikos lesz a kedvencem az
irodalomórán, ezért csak találgattam a nevek alapján. Vuduzáshoz is
folyamodtam: benyúltam a ruhám alá, a lábam közé,
megnedvesítettem az ujjam, és azzal a láthatatlan tintával írtam fel a
nevüket az első sorban álló padokra, remélve, hogy e kis varázslat,
vagy épp a számukra láthatatlan feliratokat észlelő hormonjaik révén
épp oda ülnek le. A tanári asztal mögött addig játszottam magammal,
hogy már fájt, a szék tiszta lucsok lett, mindezt abban a reményben,
hogy a levegő megtelik feromonokkal, és a kiválasztott diákoknak ez
többet mond minden szónál. Szétvetett lábbal ültem a széken, a külső
8szeméremajkaim vészesen közel kerültek a fa éles pereméhez, és
majdnem lecsúsztam a székről. A lábam között a csupasz forróság a
hideg lakkrétegnek feszült. Azok a peremek! Ha nem vagyok elég
óvatos, és nem kelek fel gyorsan, belevésődnek tejfehér combjaimba