> tfw A minap kérdezték tőlem, hogy milyen politikai nézeteket vallok, milyen ideológiát fogadok el. A következő poszt válaszol erre a kérdésre, egyben megmagyarázom, hogy miért nem tudok egyetlen létező politikai ideológiával sem azonosulni - ez talán arra is rávezeti az érdeklődőket, hogy miért kapok ugyanúgy herótot az sztk-szemüveges, szimatszatyros belpesti libsiktől, mint a tápiószecsői hungaro-redneckektől. Elnézést a pongyola fogalmazásért, nem vagyok filozófus. Forrásokat nem írtam, de kérésre küldök.
Nem vagyok liberális és nem vagyok demokrata. A liberális demokráciával szembeni ellenérzéseimet több, általam gyakran idézett szerző nálam ügyesebben fogalmazta meg évtizedekkel ezelőtt; bármi, amit az öröklött kiváltságok továbbéléséről, tömegtársadalomról, szcientizmusról, demokratikus "választásokról", kultúriparról stb. - egyébként helyesen - mondanék, közhelyszámba menne. Nem vagyok marxista, és pláne nem vagyok nemzetiszocialista; ez a két ideológia a polgári demokráciák harmatgyenge morális alapjainak és beteljesítetlen (beteljesíthetetlen) ígéreteinek következményei. Vadhajtások, amik a liberalizmus vagy a "megvalósult kereszténység" metanarratívái nélkül nem jöttek volna létre. Nem vagyok konzervatív, mert a tradíció önmagában nem érték, a konzervatívok pedig narratívából narratívába menekülnek. Nem vagyok nacionalista sem, mert nem tudom és nem is akarom magam az úgynevezett nemzetnek mint szociális konstrukciónak alárendelni. Nem vagyok vallásos, mert nem hiszek istenekben. Az alábbiakban politikai filozófiai és (röviden) etikai elképzeléseimet próbálom összefoglalni.
A "fausti világ" eszmetörténete, ahogy valószínűleg bármely más kultúrköré is, metanarratívákra épül. Adott számtalan teória (akár tudományos, akár laikus), melyek a tapasztalati vagy tapasztalaton túli világ működését igyekeznek magyarázni – e teóriák mögött, egyben azokat összekapcsolva húzódik egy narratív séma, amely meghatározza minden alárendelt "mese” irányát és kikezdhetetlen feltételezéseit. A metanarratíva mindig célelvű: egy még meg nem valósult mesterterv ígérete legitimálja adott társadalom működését. Korunk metanarratívája a liberalizmus és a modernitás.
Nem élünk posztmodern korban, mert nem léptük át a modernitás határait. A posztmodern kísérlete a meglévő politikai (és irodalmi) kategóriák dekonstrukciójára üdvözlendő, de nem létezhetünk domináns ideológiától mentes világban. A "posztmodern kor" kifejezés paradox, mert a posztmodern mint ideológia uralmát vizionálja, ami megsemmisíti a posztmodern lényegét. A 21. század nagy meséje a performatizmus - pszeudomodern, ami a klasszikus liberalizmus (és egyben a felvilágosodás) folytatása és részben szellemi örököse.
Nem létezik még egy metanarratíva a történelemben, ami a liberalizmushoz hasonlóan félelemetes retorikai eszköztárral igyekezne elhitetni, hogy létezik egy láthatatlan fekete doboz, ami az egyéni bűnöket közhaszonná konvertálja. Az ördög a részletekben van: mik a bűnök? Mi a haszon? Mi a "köz"? Milyen alapon épül gazdasági rendszer természetjogi (!) kategóriákra egy olyan világban, amiből hiányzik a teremtés és a túlvilág? Az "isteni parancs" helyébe az "argumentum ad naturam" érvelési hibája lép: ezt kell tenni, mert ilyen az emberi természet. A formális logika eszköztárára épülő dawkinsiánus tudomány- és áltudomány-hívő (közgazdászok, pszichiáterek) világrend számára a metafizikánál értékesebb az az információ, hogy milyen sebességgel szarnak a pingvinek (Meyer‐Rochow V., Gal J.: Pressures produced when penguins pooh — calculations on avian defaecation. Polar Biology, 2003.), mert utóbbi illeszkedik a racionalitás kultuszába - az analitikus filozófia pedig készséggel elfogadja ezt a szervilis szerepet.
Mind a központi tervezés, mind a szabad piac képtelen az "erőforrások hatékony elosztására". Ennek oka egyebek mellett az, hogy a gazdasági rendszer alapvető ellentétpárjai (hatékonyság-hatékonytalanság) a domináns ideológia fogalmi mezejének foglyai, pontatlanul definiáltak. Nem a gazdasági alap határozza meg az ideológiai felépítményt, hanem az ideológiai alap határozza meg a gazdasági felépítményt. Az angolszász progresszivizmus áltudományos kategóriái alkalmatlanok arra, hogy a felvilágosodás-modernitás utópisztikus céljainak megfelelő gazdasági felépítmény alapjául szolgáljanak, csak a fennálló társadalmi ellentétek stabilizálására alkalmasak, egy célját vesztett "célelvű fejlődés" biztosítására, amíg az uralkodó ideológia hegemón helyzetben van. Ugyanez vonatkozik a marxizmusra is.
"Mit kell tennünk, mit remélhetünk"? A fentiek fényében az autentikus életnek számomra két forrása létezik: egyrészt a tiszta esztéticizmusra / l'art pour l'artra való (hiábavaló, de nem eredménytelen) törekvés, ideiglenes és rendszeres feloldódás a "világban mint képzetben"; másrészt az éppen uralkodó narratíva elleni folyamatos és eredménytelen lázadás mint legfőbb morális parancs. Minden más szerep elfogadása - beleértve azokat is, amik a választás lehetőségének megtagadásának választásával járnak - "mauvaise foi", a hitelesség frommi értelmezését tehát elutasítom.