Quote (diablo2g @ 27 Jan 2013 00:45)
Startcraft, valaki?
http://www.youtube.com/watch?v=coWNNOslxlM
Veled vagyok szeretet-testverem!
Quote (diablo2g @ 26 Jan 2013 23:45)
Jóólvan, találtam egy ilyet is. Ez kicsit a társkapcsolati szintről közelíti meg:
Amíg nem állsz rá a jelen „tudathullámhosszára”, addig minden - különösen minden bensőséges - kapcsolatod mélyen elhibázott, és végső soron rosszul funkcionál. A kapcsolat egy ideig tökéletesnek tűnhet, pl. amikor „szerelmes” vagy, ám ez a látszólagos tökéletesség idővel - kivétel nélkül minden esetben - elporlad, ahogy egyre gyakrabban jelentkezik vita, összezörrenés, elégedetlenség és érzelmi vagy akár testi erő-szak is. Úgy tűnik, hogy a legtöbb „szerelmi kapcsolat” viszonylag gyorsan „szeretet/gyűlölet-kapcsolattá” válik. A szeretet ilyenkor egyetlen szempillantás alatt vad támadásba, ellenséges érzésbe vagy a vonzódás teljes eltűnésébe fordulhat át. Ezt normálisnak tartják. A kapcsolat aztán egy ideig - néhány hónapig vagy néhány évig - a „szeretet” és a gyűlölet végletei között himbálózik, és ugyanannyi örömet ad, mint amennyi fájdalmat. Egyes párok nemritkán rabjaivá válnak ezeknek a ciklusoknak, függőség - addikció - alakul ki náluk. Kapcsolatuk drámája ugyanis segít élőbbnek érezni magukat. Amikor a pozitív és a negatív végletek közötti egyensúly fölbomlik, és egyre sűrűbben és egyre intenzívebb formában jelentkeznek a negatív, destruktív ciklusok, akkor már nincs sok hátra a kapcsolat teljes összeomlásáig...
Úgy tűnhet, hogy csak a negatív, romboló hatású ciklusoktól kéne tudni megszabadulni, és akkor minden rendbe jönne, s a kapcsolat gyönyörűen virágozhatna. Nos, sajna, ez hiú ábránd. A két Polaritás ugyanis kölcsönösen függ egymástól. Az egyik nem létezhet a másik nélkül! A pozitív már önmagában tartalmazza a még meg nem nyilvánult negatívot. Valójában mindkettő ugyanannak a működési zavarnak a két arculata. Itt most arról beszélek, amit általában romantikus kapcsolatnak neveznek, s nem az igazi szeretetről, amelynek nincs ellentéte, mert az az elmén túlról ered. A folyamatos állapotként megélt szerelem és szeretet ma még nagyon ritka. Épp oly ritka, mint a tudatos emberi lény. Tünékeny, futó szeretetpillanatok azonban mégis lehetségesek, valahányszor rés támad az elme áramlatában.
A kapcsolat működészavara a negatív megnyilvánulásokban természetesen könnyebben fölismerhető, mint a pozitívakban. Továbbá könnyebb a negativitás forrását a társadban észrevenni, mint önmagadban... A negativitás sokféle formában jelentkezhet: birtokolni akarás; féltékenység; irányítani akarás; zárkózottság és kimondatlan neheztelés; az igény, hogy mindig neked legyen igazad; érzéketlenség és állandó önmagaddal való foglalkozás; érzelmi követelődzés és manipulálás; erős késztetés a vitatkozásra, kritizálásra, ítélkezésre, hibáztatásra vagy támadásra; harag; tudattalan bosszú a szülőtől a múltban elszenvedett fájdalomért; düh és testi erőszak.
A pozitív oldalon „szerelmes vagy” a partneredbe. Eleinte ez az állapot mély elégedettségérzéssel tölt el. Nagyon élőnek érzed magad. Létezésed hirtelen értelmet nyert, mert valakinek szüksége van rád, valaki akar téged, és azt érezteti veled, hogy kivételesen fontos vagy a számára. Te ugyanígy viszonyulsz őhozzá. Amikor együtt vagytok, akkor egésznek érzed magad. A „szerelemérzés” annyira intenzív lehet, hogy őrajta kívül a világon minden más elhalványul, jelentéktelenné törpül. Ugyanakkor talán már megfigyelted, hogy erre az állapotra hasonló intenzitású hiány- és ragaszkodásérzés is jellemző! Függőségi viszonyba kerülsz ezzel az emberrel, a rabjává válsz. Úgy hat rád, mint egy drog. Földobódsz, amikor hozzájutsz a droghoz, de annak már csupán a lehetősége vagy akár gondolata is, hogy eltűnhet az életedből, féltékenységhez, birtoklási vágyhoz, érzelmi zsarolás útján történő manipulációs kísérletekhez, hibáztatáshoz és vádaskodáshoz, röviden: a veszteségtől való félelemhez vezethet. Ha az illető elhagy, akkor az kivételes intenzitású haragot vagy a legmélyebb bánatot és kétségbeesést ébresztheti benned. A szerető gyöngédség egy pillanat alatt vad támadássá vagy rettenetes bánattá változik át. Hát hová tűnt a szerelem? Átváltozhat a szerelem vagy a szeretet egy pillanat alatt saját ellentétjévé? Biztos, hogy szerelem, szeretet volt ez, s nem csupán függőség és csimpaszkodás?
Miért válnánk függővé egy másik személytől?
A romantikus szerelmi kapcsolat azért olyan intenzív és általánosan kergetett élmény, mert látszólag megszabadulást ígér a mélyen lakozó félelem, szükség, hiány és a teljesség utáni hiábavaló vágyakozás állapotából, amiben a megváltatlan és meg nem világosult ember él. Ennek az állapotnak egyaránt van testi és lelki vetülete.
Testi szinten nyilvánvaló, hogy nem vagy teljes egész, és soha nem is leszel. Akár férfinak, akár nőnek születtél, az egész fele vagy csupán. A teljesség - az egységbe való visszatérés - utáni vágy ezen a szinten a férfi-női vonzalomként mutatkozik meg; a férfi nőre, s a nő férfira vágyik. Ez egy csaknem leküzdhetetlen erejű, belülről jövő késztetés az ellentétes energiapolaritással való egyesülésre. E testi ösztön gyökere valójában az a spirituális vágy, hogy véget vess a dualitásnak, és visszatérj az egység állapotába. Fizikai szinten a nemi egyesülés visz ehhez a legközelebb. Ezért ez a legmélyebben kielégítő élmény, amit csak a fizikai birodalom nyújthat. Ám a nemi egyesülés csupán futó bepillantás a teljességbe, egy pillanatnyi boldogság. Amíg azt tudattalanul a megváltás eszközeként keresed, addig a dualitás végét a forma szintjén áhítod megtalálni, ahol azt soha nem lelheted meg! Egy szívfájdító pillantást vethetsz ugyan a mennyországra, ám nem maradhatsz ott, s hamarosan ismét az elkülönült testedben találod magad.
Lelki szinten a hiány és a tökéletlenség érzése, ha lehet, még nagyobb, mint testi szinten! Amíg azonosulsz az elméddel, addig énérzékelésed külsőleg származtatott. Ez azt jelenti, hogy énképedet csupa olyan dolog szabja meg - társadalmi szereped, tulajdonaid, külső megjelenésed, sikereid és kudarcaid, hitrendszered stb. -, aminek végső soron semmi köze ahhoz, aki valójában vagy. Ez a hamis, elme alkotta én, az ego, sebezhetőnek és bizonytalannak érzi magát. Mindig új dolgokat keres, amikkel azonosul-hatna, csakhogy megőrizhesse a létezés érzését. Ám soha és semennyi sem elég az egónak ahhoz, hogy tartósan elégedett legyen! Félelme, hiányérzete és ínsége meg-marad.
Aztán fölbukkan egy romantikus kapcsolat. Úgy tűnik, hogy ez az ego minden problémáját végre megoldja, minden szükségletét kielégíti. Eleinte legalábbis így látszik. Az összes egyéb dolog, amelyekből eddig énérzetedet merítetted, immár viszonylag jelentéktelenné vált. Egyetlen pontra fókuszálsz, ami - pontosabban aki - az összes többit helyettesíti, aki értelmet ad életednek, s akin keresztül definiálhatod identitásodat. Arra a személyre, akibe „szerelmes” vagy. Nagyszerű! Többé már nem egy rideg univerzum különálló forgácsaként tengeted életedet! Legalábbis ezt érzed. Világodnak immár van középpontja: az imádottad. A tény, hogy középpontod rajtad kívül található, tehát hogy énérzeted továbbra is kívülről eredeztetett, ez eleinte nem látszik fontosnak. Csak az számít, hogy a tökéletlenség, a félelem, a hiány és az elégedetlenség - valamennyi az „egós állapot” karakterisztikus ismertetőjegye - mélyben meghúzódó érzése elmúlik. Vagy mégsem? Vajon valóban szétporladtak az imént fölsorolt kellemetlenségek, vagy a boldog, felszíni realitás alatt meghúzódva tán tovább élnek?
Ha kapcsolatodban a „szeretetet” és annak ellentétét is - pl. támadást, érzelmi erőszakot - megtapasztalod, akkor valószínű, hogy összetéveszted az ego ragaszkodását és a függő csimpaszkodást a szerelemmel, illetve a szeretettel. Nem szeretheted igazán a partneredet az egyik pillanatban, ha a következőben már támadod! A valódi szeretetnek nincs ellentéte! Ha a te „szeretetednek” mégis van, akkor az nem szeretet, hanem az ego intenzív igénye arra, hogy teljesebben és mélyebben érzékelje önmagát. Egy olyan szükséglet, amit az adott személy - „szerelmed” - ideiglenesen kielégít. A szerelem az ego „megváltáspótlója”, ami rövid időre valóban a megváltás élményét megközelítő érzést nyújt. Ám elérkezik a pillanat, amikor partnered ilyen-olyan tette, viselkedése már nem elégíti ki igényeidet, pontosabban fogalmazva: nem elégíti ki az egód igényeit. Ismét a felszínre bukkan a félelem, a fájdalom és a hiányérzet, amelyek az egótudat szerves részei, ám amelyeket a „szerelmi kapcsolat” ideiglenesen elfedett. Csakúgy, mint a többi függőség avagy szenvedélybetegség esetén is: földobódsz, amikor hozzájutsz a droghoz, ám mindenkinél elérkezik az a pillanat, amikortól a szer már nem kábít, már nem hat rá. Amikor a fájdalmas érzések újra megjelennek, akkor azokat a korábbinál még intenzívebben érzed, s ráadásul úgy véled, hogy a rossz érzéseket a partnered okozza! Tehát kívülre vetíted őket, és fájdalmad minden vad dühét rázúdítod a társadra. Ez a támadás fölébresztheti az ő saját fájdalmát, és hatására visszatámad-hat. Ezen a ponton az ego még öntudatlanul abban reménykedik, hogy támadása vagy manipulációs kísérletei elegendő büntetésül szolgálhatnak ahhoz, hogy hatására a másik megváltoztassa a viselkedését, s így újra visszaállhasson a régi állapot, ami fájdalmadat jótékonyan elfedi.
Minden függőség avagy szenvedélybetegség oka az, hogy az illető nem hajlandó szembenézni saját fájdalmaival, és nem akar azokon keresztülmenni, nem akarja azokat érezni. Minden függőség fájdalommal kezdődik, és fájdalommal végződik. Bármi legyen is az addikciód, a szenvedélybetegséged tárgya - alkohol, étel, legális vagy illegális drog, vagy egy személy -, azt az anyagot, illetve személyt arra használod, hogy fájdalmadat elfedd vele. Ez a magyarázata a szerelmi kapcsolatokban a kezdeti eufória elmúlása után tapasztalható tengernyi fájdalomnak és boldogtalanságnak. Nem maga a kapcsolat okozza a fájdalmat és a boldogtalanságot. Az csupán felszínre hozza azt a fájdalmat és boldogtalanságot, ami már eleve benned volt! Minden függőség ezt teszi. Minden szenvedélybetegségnél elérkezik egy pillanat, amitől kezdve a dolog már nem működik, és akkortól a fájdalmat intenzívebben érzed, mint valaha is.
Ez az egyik oka, hogy a legtöbb ember állandóan megpróbál elmenekülni a jelen pillanatból, és a jövőben keres valamiféle megváltást. Ha figyelmüket a mostra összpontosítanák, első dologként saját fájdalmukkal találkoznának. Éppen ettől félnek... Ó, ha tudnák, milyen könnyű is hozzáférni a mostban, a jelenlétben rejlő erőhöz, ami föloldja a múltat és annak fájdalmát! Milyen egyszerű is eljutni ahhoz a realitáshoz, ami véget vet az illúziónak! Bárcsak tudnák, milyen közel is állnak saját valóságukhoz!
az ero-szakig jutottam aztan nem birtam, az elso postod elolvastam az erdekes volt
Na most merre tart a buli?