Igazából már nem bánom, hogy az élet így pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta naivitást ami belőlem áradt. Hittem az embereknek, mi több: megbíztam bennük. Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem mindenki jót akar a másiknak, és szem előtt tartja az érzéseit.
De nem. Az emberek kétszínűek, és ott rúgnak a másikba, ahol tudnak. Olyan pofont kaptam az élettől, hogy biztosra vettem: ebből nem állok fel. Aztán teltek a napok, a hetek, és összeragasztottam a szívem. Most egy kődarab dobog a mellkasomban szemernyi naivitás nélkül. Sikerült felállni a padlóról és erősebb lettem, mint valaha. Nem hiszek, és nem bízom az emberekben, de elindultam egy úton. . az úton, ahol megtalálhatom az igazi önmagam..
