Várhegyi Éva cikkje az Elet es irodalombol
A három éve regnáló kormányfő Nemzeti Együttműködés Rendszerének leple alatt durva vagyon- és jövedelemátrendezést hajt végre annak érdekében, hogy hatalmi bázisát a hívek jutalmazásával és a szélesebb néptömegek lekenyerezésével erősítse. Politikája meglepően sok hasonlóságot mutat a Harmadik Birodaloméval, bár bornírtságában és durvaságában messze elmarad tőle. Különösen akkor szembetűnőek a párhuzamok, ha elfogadjuk Götz Aly német történész Hitler népállama című könyvének kiindulópontját, amely szerint a hitleri politikát nem gonoszság vagy az őrület motiválta, hanem a hatalom megszilárdítása, aminek csupán eszköze volt a háborús terjeszkedés és rablás. A nemzetiszocialista gazdaságpolitika egyedüli célja és sikermutatója a hatalom megőrzéséhez szükséges belpolitikai stabilitás anyagi forrásainak előteremtése volt. A „népállamiság” a társadalom hallgatólagos támogatásának megvásárlását jelentette, amihez a megtermelt javak újraelosztásán túl háborús fosztogatásra és a zsidók kirablására is szükség volt.1
Orbán Viktor is hatalma bebetonozásának rendeli alá gazdaságpolitikáját. Háború helyett szabadságharcot folytat ugyan, ám ez a politika is nemzetközi elszigetelődéshez és gazdasági lesüllyedéshez vezet. Bővülő források híján a belső stabilitáshoz szükséges „népállami” juttatások anyagi fedezetét a rendelkezésre álló javak durva újraelosztásával, esetenként a jogszerűség határát súroló kisajátításokkal és dézsmákkal kénytelen előteremteni.
Az áthallások ellenére sem gondolom persze, hogy a két rendszert – akár csak a gazdaságpolitikára leszűkítve is – meg lehetne feleltetni egymásnak. Főleg azért nem, mert a mai magyar kormányt messze nem terhelik olyan súlyos bűnök, mint a háborús terjeszkedésért és népirtásért felelős akkori német vezetést. De – és ez mondandóm szempontjából fontosabb – azért sem, mert, hála istennek, az Orbán-kormány amúgy figyelemre méltó „kreativitása” és bürokráciájának hatékonysága meg sem közelíti a Harmadik Birodalomét, ahol a gazdasági alapokat hajmeresztő jogi és pénzügyi trükkökkel teremtették elő.
„Szívességi diktatúra”
Aly a nemzetiszocialista uralmat egyfajta „szívességi diktatúraként” mutatja be, ahol a hatalom megőrzéséhez szükséges belpolitikai nyugalmat az anyagi javak célirányos átcsoportosításával, a többség lekenyerezésével, korrumpálásával biztosították. „Naponta vásárolták meg újra és újra a nyilvánosság támogatását, de legalábbis közönyét. Adok-kapok alapon építettek ki egy mindenkor többségi támogatást élvező, közmegegyezéses diktatúrát” (42.). Az ezt szolgáló pénzügyi és jogi machinációk a háborús kudarcok nyomán mind jobban kiteljesedtek, mivel a társadalmi béke megőrzése egyre több ilyen, unortodox „megoldást” tett szükségessé.
A „centrális erőtér” létrehozásán és megőrzésén munkálkodó Orbán is kezdettől fogva élt a hatalmi bázisát alkotó csoportok lekenyerezésének ősi módszerével. Ami politikáját hasonlatossá teszi a Harmadik Birodaloméhoz, az elsősorban a jogállami akadályok kiiktatása és a rendeleti kormányzás mind kiterjedtebb alkalmazása. Mindkét rezsim a gazdasági válság negatív hatásainak elhárítását használta föl ideológiai alapul a korábbi jogrendet felborító intézkedéseihez.
„Az első nemzetiszocialista törvények közé tartoztak azok, amelyek korlátozták a hitelezők jogait az adósokkal szemben. Ezek a »nép elnyomorodása« ellen voltak hivatottak hatni” (23.). Milyen ismerős érvelés! Orbán kormánya is úgy próbált segíteni a nemzetközi pénzügyi válság nyomán megszorult devizahitel-adósokon, hogy a törvény erejével elvonta a hitelezőktől annak jogát, hogy követeléseiket a hitelszerződés szerint érvényesítsék. A bankokat arra kötelezték, hogy a piacinál alacsonyabb árfolyamon fogadják el a végtörlesztéseket, s az így keletkező veszteségeket maguk állják.
A háborús terjeszkedés növekvő költségét a Harmadik Birodalom mind „kreatívabb” módszerekkel finanszírozta. Az ún. cipekedési rendelet értelmében a megszállt országokban szolgáló katonák szabadságukra hazatérve annyi szajrét hozhattak haza, amennyit csak elbírtak; ezzel kenyerezték le a katonák családjait – természetesen a megszállt országok jogszerűnek látszó kifosztásával. „Így jött létre a több millió ember részéről tanúsított, Böll [Heinrich Böll német szakos hallgató – V. É.] esetében kétségtelenül passzív lojalitás. Politikai működőképességéhez a diktatúrának nem volt többre szüksége” – vonja le a tanulságot Aly (151.).
Később a német áldozatokkal is járó háború szenvedéseinek kárpótlására többletellátásban részesítették a társadalom főbb csoportjait. Akár a mai rezsistop előzményének is tekinthetjük, hogy 1939-ben „szigorúan megtiltották Németországban a lakbérek és hasonlók árának emelését” (91.). A moszkvai kudarcot követően, 1941 őszén megemelték a nyugdíjakat, a gyászos sztálingrádi ütközet negatív belpolitikai visszhangját pedig a hátországban élők élelmiszer-fejadagjának növelésével próbálták mérsékelni.
Orbán szabadságharcos politikája is kudarcot vallott, de ennek belátására éppúgy nem képes, mint annak idején a mind nagyobb háborús veszteségeket elszenvedő Führer. Az IMF „kipaterolása” és a „függetlenségi háború” meghirdetése súlyos többletköltségekbe verte a magyar gazdaság szereplőit, miközben a válságból történő kilábalást is lassította.2 A társadalmi béke fenntartása érdekében ezért a kormány kénytelen időről időre megjutalmazni a politikai bázisának tekintett csoportokat. Kezdetben csak a felső középosztályhoz tartozó alkalmazotti és vállalkozói rétegek lojalitását „vásárolták meg” az adórendszer átalakításával (egykulcsos adó, családi adókedvezmény, társasági adócsökkentés). A választásokra készülő kormány 2013-tól az inflációt meghaladó nyugdíjemeléssel és a rezsicsökkentések sorozatával már szélesebb társadalmi csoportokra is kiterjesztette „jóindulatát”. Háborús terjeszkedés és érzékelhető gazdasági növekedés híján a juttatások anyagi forrását másoktól kellett elvenniük – akár a jogállamiság megsértésével is.
Orbán „népállamában” a szabadságharcos, nemzetvédő retorika büntetésen és jutalmazáson alapuló nyílt protekcionizmussal párosult. A különadókat szabályozó törvényeket például úgy alkották meg, hogy az ún. nemzeti cégek mentességet vagy könnyebbséget élvezzenek. A „nemzeti bánásmód” uniós elvét azzal játszották ki, hogy a kiskereskedelmi piacon együttesen nagynak számító CBA boltjait önálló jogi entitásoknak tekintették, a pénzintézetek körében pedig a kisméretű szervezeteket kedvezményezték, amelyek jobbára hazai tulajdonban vannak. Később mind nyíltabbá vált a „barátok és üzletfelek” megjutalmazása. Az állami termőföldek botrányos pályáztatásánál vagy a most folyó „trafikmutyinál” már az esélyegyenlőségnek és a szakmai ésszerűségnek a látszatára sem ügyelnek.
„Zajtalanul”
A Harmadik Birodalom különféle pénzügytechnikai machinációkkal finanszírozta a háborús terjeszkedést kísérő „szívességi diktatúrát”. Kezdetben elegendőnek látszott a fegyverkezés fellendüléséből hasznot húzó vállalkozások nyereségének lefölözése és a háztulajdonosok különadója, később azonban a kisajátítások és a deportálások is az állam fontos pénzügyi forrásaivá váltak. Az ún. árjásítás során a német zsidók vagyonát államkötvénnyé változtatták, amivel „a háborús költségvetés több milliárd birodalmi márkás mozgásteret kapott” (68.).
Háromezermilliárd forintos mozgásteret nyert szabadságharcos politikájához Orbán kormánya is 2010-ben a magánnyugdíj-pénztárak államosításával. Ebből mára alig 500 milliárd forint maradt meg nyugdíjvagyonként, ezen felül még a Mol államosítására költött további 500 milliárd forintot tekinthetjük esetleg a jövőbeli nyugdíjak forrásának; a többit részben az államadósság csökkentésére fordították, részben a folyó költségvetésbe folyatták, illetve reálhozamként kifizették. Bár az államosítást aligha lehetett meggyőző ideológiával alátámasztani (a „nyugdíjmegmentés” lózungja egy percig sem volt hihető), az aktus mégsem váltott ki nagyobb társadalmi ellenállást – talán azért, mert többségében azok jövőbeli járandóságát érintette, akik egyúttal az egykulcsos adó haszonélvezői.
A Harmadik Birodalom egymilliárd birodalmi márkás „zsidóbírságának” és a 20, majd 25 százalékos „zsidóvagyon-dézsmájának” (73.) pandanja Orbán népállamában a pénzintézeti, a telekommunikációs szektorokban, a kiskereskedelemben és az energetikában működő multinacionális vállalatok „vagyondézsmája” évente több százmilliárd forintra rúgó különadókkal és egyéb protekcionista intézkedésekkel. Ennek „eladásához” éppúgy nacionalista ideológiát, ellenségkép-teremtést és háborús retorikát (szabadságharc) használ Orbán, mint a kétségtelenül durvább, ám sok tekintetben hasonló módszerekkel operáló nemzetiszocialista rezsim.
A háborús terjeszkedés „zajtalan” finanszírozása érdekében a német pénzintézeteket rávették arra, hogy a betéteseik pénzét birodalmi állampapírokba fektessék, s így tudtuk nélkül a hitleri politikát finanszírozzák. Hogy ne derüljön fény a szélhámos manőverre, a német bankok jelszavává a „harcolni, dolgozni és – megtakarítani” vált (378.). Az Orbán-kormány is kezdettől fogva próbálja szabadságharcos politikája szolgálatába állítani a bankrendszert; a korbács és a mézesmadzag együttes alkalmazásával. Különadóval és végtörlesztéssel főleg a nemzetközi nagybankok vagyonát dézsmálta meg, az így kialakított zsarolási pozíciójából pedig a hitelezési tevékenységüket is igyekszik befolyásolni.3 A bankpolitikák kormányzati irányítása a célja az állami tulajdonhányad növelésének és a „nemzeti” pénzintézetek kedvezményezésének, legújabban pedig az MNB nullakamatú refinanszírozási hitelének, amelyből elsősorban a kisméretű (értsd: nemzeti tulajdonú) bankokat kívánják részesíteni.4
Hitler népállama a fosztogatásokat is igyekezett „zajtalanul”, a jogszerűség látszatának fenntartásával véghezvinni, aminek érdekében a pénzügyi és jogi umbuldák példátlan tárházát vetették be. Még a zsidóvagyonok megszerzésének vagy a megszállt területek kifosztásának is igyekeztek olyan látszatot teremteni, mintha üzleti aktusokról volna szó. A rabolt vagyonokért cserébe piacképtelen, sok esetben zárolt állampapírokat, illetve a megszállt országok elinflálódó valutáját adták; ez a módszer a birodalmi márka értékét is segített megőrizni. A „kisajátítási eljárás nélküli kisajátítás” jogszerűségét pedig úgy teremtették meg, hogy az aktust egyszerűen „vagyonátrendezésnek” tekintették (266.). Az Orbán-kabinet is csupán adminisztratív aktusként, a magánpénztáraktól az államkincstárhoz való átrendezésként tüntette föl a nyugdíjpénztári vagyon kisajátítását. A közműcégek és más vállalati-banki vagyonelemek „áron aluli” megszerzéséhez, illetve a megszerzett tulajdon nyereséges működtetéséhez pedig a diszkriminatív állami szabályozás eszközét használja föl.
„A fellendülés látszata”
A jogszerűség látszatának fenntartásához szükséges kreativitásban nem vitatható a két államigazgatás hasonlósága, ám a „hatékonyság” szempontjából lényeges különbségek vannak. „A [hitleri] rezsim – persze mindvégig kétes – erejét az magyarázza, hogy az érdekellentétek mindig kihordhatók voltak, és folyton keresni lehetett a legmegfelelőbb utat: ily módon találhattak (radikálisabb) alternatívákat, kerülhették el az adminisztrációs hibákat, és így ültethették át maradéktalanul a gyakorlatba mindazokat az intézkedéseket, amelyeket gyakran ideologizált előírások alapján hoztak; így jött létre politikai voluntarizmus és funkcionális racionalitásból álló gyilkos elegy” (21.). Bár akarnokságban Orbán sem szenved hiányt, az orbáni rezsim „erejének” másik lába: az érdekellentétek kihordása hiányzik, és sorozatosak az adminisztratív hibák. Gazdaságpolitikája kudarcában minden bizonnyal szerepet játszik az, hogy „politikai voluntarizmusa” nem párosul „funkcionális racionalitással”.
Emiatt Orbán még inkább rászorul arra, hogy hazug propagandával bizonygassa sikereit, mint Hitler. Az utóbbi a hatmillió munkanélkülire tekintettel „munkát, munkát, munkát” ígért, és három évvel később már 2,5 millióra apadt a munkanélküliek száma – igaz, az órabérek még sokáig nem érték el a válság előtti szintet (57.). A fellendülést, vagy legalábbis annak látszatát végül a háborús politika hozta meg.
A magyar kormány nagyvonalúan beígért egymillió munkahelyéből három év elteltével is csak annyi jött létre, amennyit a közmunka és a külföldi munkavállalás „hozott” a konyhára. A Magyarország jobban teljesít címmel kipostázott propagandafüzet még a gazdasági fellendülés látszatával sem tud szolgálni, ezért kénytelen beérni a növekvő uniós támogatás vagy a minimálbér- és nyugdíjemelés hangoztatásával. A Nemzetközi Valutaalap áprilisi prognózisa szerint Magyarország gazdasági növekedése még évekig nem éri el a térség többi gazdaságát, a leszakadás legalább 2018-ig folytatódik.5
Hitler rablóháborús politikája egy idő (sajnos nagyon sok idő és nagyon-nagyon sok emberáldozat) után szerencsére kifulladt. Orbán különutas politikája is kudarcra ítéltetett, ha másért nem, azért, mert a gazdaság gyarapodása nélkül csak a jövedelmek és vagyonok újraelosztásával képes hatalmi bázisát fenntartani. A „szívességi diktatúra” a választópolgárok mind szélesebb körének lekenyerezését igényli; ám ennek növekvő forrásszükségletét aligha lehet átcsoportosítással előteremteni.
Optimisták mégsem lehetünk. A szociáldemokrata Willy Brandt a harmincas évek második felében úgy jellemezte a berlini munkások hangulatát, hogy „nem lelkesült, nem is hangsúlyosan kormánypárti”, de „semmiképpen se kormányellenes” (57.). Ez a jellemzés sajnos a mai magyar választópolgárok többségére is ül.
1 Götz Aly: Hitler népállama. Rablás, faji háború és nemzeti szocializmus. Atlantisz, S. Fischer, 2012. A könyvből származó idézetek forrásául a továbbiakban csak az oldalszámot tüntetem fel.
2 A magasabb kockázati felár miatt megemelkedett adósságszolgálat mellett a többletköltségekhez sorolhatjuk a gyengébb árfolyamból fakadó veszteségeket, amelyeket a devizahitelesek problémái is súlyosbítottak. A befektetői bizalom gyengülése, az alacsony beruházási hajlandóság pedig hosszabb távon is érezteti negatív gazdasági hatását.
3 A bankszövetséggel 2011 végén megkötött paktumban a hitelezési aktivitás növeléséért cserében mondott volna le a kormány a bankadó feléről – később azonban felrúgta a megállapodást.
4 Ezt úgy érnék el, hogy a jegybanki forráson kártyaleosztásos módszerrel osztozhatnak a bankok. Vö. Kimaradnak a nagyok a buliból? – Újabb részletek az MNB programjáról. Portfolio.hu, 2013. május 2.
5 Magyarországon a közép-kelet-európai átlagnál mintegy két százalékponttal elmaradó éves növekedés várható 2013–2018 között. IMF World Economic Outlook, 2013. április, 153.