Még egyetemista koromban történt, amikor a nyári szünetben három csoport társammal részt vettünk a felső Tiszavidékén egy avarkori település feltárásán. A feltárást egy ötven év körüli régész professzor vezette, aki egy zárkózott, vékony, szikár ember volt. Csoport társaim igen belevaló lányok voltak, ezért egy kicsit félre állt a szánk, amikor megtudtuk, hogy két hetet kell eltölteni ezzel a savanyú emberrel a világ végén, abszolút nomád körülmények között.
A legközelebbi kis falu fél órányira volt, és kerékpárral kellett betekerni reggelente friss kenyérért, és minden másért, amire szükségünk volt. Mivel úgy tűnt, a professzort egyeltalán nem zavarja, hogy mi nők vagyunk, egy idő után úgy viselkedtünk, mintha ott sem lenne. Talán csak én vettem észre, hogy amikor reggelente leszaladtunk a Tiszához mosakodni, – sokszor csak egy szál bugyiban – zavartan elfordul ugyan, de a szeme sarkából figyel bennünket.
Volt valami a tekintetében, ami azt súgta nekem, ezt az embert igenis, nagyon érdeklik a nők. Attól kezdve szemmel tartottam, és igazam lett. Észre vettem, hogy amikor valamelyikünk vécépapírral a kezében elvonult arra a bizonyos kijelölt helyre, a professzor úr egyre izgatottabb lesz, és miután visszajöttünk, azonnal ő is eltűnik.
Utána mentem, és láttam, hogy veri a farkát. Szó nélkül odaléptem, és a kezembe vettem a faszát, és verni kezdtem. Erre ő azt kérte, hogy üljek a szájára, nyalni akar. Amikor élvezek, akkor a vizeletemet és a kakilómat is engedjem el, és hagy jöjjön minden, ami csak jöhet. Lepisiltem, leszartam a fejét!