Helmuth Karl Bernhard von Moltke gróf, az „idősebb Moltke” (Moltke der Ältere) (Parchim, 1800. október 26. – Berlin, 1891. április 24.) porosz királyi tábornagy, 1858–1871 között a porosz királyi haderő vezérkari főnöke, majd 1888-ig a német császári nagyvezérkar főnöke. Kiváló katonai stratéga volt. A porosz (majd az egyesített német) haderő az ő hadvezéri irányításával vívta ki háborús győzelmeit az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban, az 1866-os porosz–osztrák háborúban és az 1870–71-es porosz–francia háborúban. Kiemelkedő szerepet játszott – Bismarck kancellár mellett – a Német Császárság 1871-es létrehozásában.
Helmuth Karl Berhardt a mecklenburgi Moltkék ősi nemesi családjából származott. Apja 1805-ben, a napóleoni háborúk idején költözött a dániai Holstein grófságba. Lübecki családi otthonukat felperzselték Napóleon csapatai, akik a negyedik koalíciós háború idején elfoglalták Mecklenburgot. Helmuth, testvéreivel együtt szűkös viszonyok között gyermekeskedett. 9 éves korában apja a hohenfeldei internátusba küldte. 11 éves korában – mindkét fivérével együtt – hadapródként belépett a dán királyi hadseregbe. 1817-ig kijárta a koppenhágai Hadapródiskolát. 1818. január 20-án a hadseregben eltöltött ideje (Ancienneté) alapján alhadnagyi (sekondløjtnant) rangot kapott, és szolgálatba lépett a dán „Oldenburg” gyalogezredben, a schleswig-holsteini Rendsburg városában (e tartomány 1864 előtt a Dán Királysághoz tartozott).
Úgy ítélte, hogy a kis dán hadsereg nem kínál számára megfelelő előrelépést, ezért 1822-ben átjelentkezett a porosz királyi haderőbe. Alhadnagyként (Secondelieutenant) a III. Frigyes Vilmos porosz királyról elnevezett gránátosezredbe (Leibgrenadier-Regiment König Friedrich Wilhelm III) osztották be, az Odera-menti Frankfurtban állomásozott. 1823–1826 között kijárta a porosz vezérkari tiszteket képző Hadiakadémiát (Kriegsakademie). Egy évig az Odera-menti Frankfurt hadapródiskolájában oktatott, majd három éven át Sziléziában és a Poseni Nagyhercegségben volt szemléző.
Az ifjú Moltke sokoldalú, színes egyéniség volt, hajlamai a történelem és az utazások felé vonzották. 1827-ben adták ki „A két barát” (Zwei Freunde) c. novelláját. 1831-ben esszét írt, „Hollandia és Belgium kétoldalú kapcsolatai, a II. Fülöp alatti szétválástól a I. Vilmos alatti egyesülésig” címmel. 1828-ban – saját megfigyelései alapján – tanulmányt írt „Lengyelország belső körülményei és társadalmi viszonyai” címmel. 1832-ben szerződést kötött egy kiadóval, hogy 75 márka fizetségért lefordítja Gibbon angol történész 12 kötetes főművét, a „A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történeté”-t (The History of the Decline and Fall of the Roman Empire). Keresményéből lovat kívánt vásárolni. 18 hónap alatt 9 kötetet fordított le, de a kiadó nem tudta kiadni a könyvsorozatot, és Moltke mindössze 25 márkát kapott kézhez.
1832-ben főhadnagyként a vezérkari tartalék tisztek listájára került, 1833-ban beosztották a porosz hadsereg vezérkarához. Berlini felettesei, köztük Vilmos királyi herceg altábornagy, (a későbbi porosz király, majd német császár) felfigyeltek a fiatalember katonai képességeire.
1835-ben századossá léptették elő. Ekkor hat hónapra szabadságoltatta magát, egy délkelet-európai tanulmányút céljából. Konstantinápolyban tartózkodott, amikor II. Mahmud szultán (1785–1839) felkérte, lépjen szolgálatába, és katonai tanácsadóként segítse a szultáni haderő modernizálását. Az Oszmán Birodalom 1833-ban Muhammad Ali pasa (1769–1849) egyiptomi alkirály lázadása nyomán elveszítette Szíria tartományt. Moltke 1836–1839 között (német felettesei hozzájárulásával) a török szárazföldi csapatok kiképzését végezte. Közben tanulmányozta Konstantinápoly védelmi rendszerét, beutazta a Fekete-tenger partvidékét, a Boszporusz és a Dardanellák vidékét, Bulgáriát, Ruméliát, a Toros-hegységet, és a mezopotámiai sivatagot. 1838-ban a szultáni csapatok tanácsadójaként részt vett egy kurdok elleni hadjáratban, Örményországban.
Az 1838–1839-es expedíciók során Moltke első európaiként felfedezte és leírta az Adıyaman közelében fekvő Nemrut-hegyet (Nemrut Dağı), annak ókori rommezejét, és egy i.e. 1. századból való királyi síremléket is, amelyet Karl Sester mérnök I. Antiokhosz Teosz kommagénéi király halotti emlékműveként azonosított, bár magát a királyi sírt nem találta meg.[1] (Négy évtizeddel később, már grófként és tábornagyként Moltke két német régészeti expedíció kiküldését finanszírozta ugyanerre a lelőhelyre, az elsőt Otto Puchstein, a másodikat Carl Humann, a Pergamon-oltár feltárója vezette, aki részletesen publikálta eredményeit).[2]
Ugyanebben az évben a szultán Szíria visszahódításáról döntött. Moltke a nyár folyamán intenzív felderítést végzett Mezopotámiában. Több ezer mérföldet tett meg lóháton, feltérképezte a sivatagot és az Eufrátesz gázlóit. 1839 tavaszán erős szultáni hadsereg indult dél felé, hogy megütközzék a Muhammad Ali pasa fia, Ibrahim pasa (1789–1848) által vezetett egyiptomi csapatokkal. Moltke a vezérkar tagjaként velük tartott, haditervét azonban a haderő parancsnoka elutasította. Moltke lemondott vezérkari tisztségéről, a tüzérségnél kapott beosztást. 1839. június 24-én Mardin tartományban, a mai török-szír határvidéken, Niszibisz mellett lefolyt a döntő ütközet. A szultáni haderő súlyos vereséget szenvedett, az Oszmán Birodalmat csak a londoni szövetség beavatkozása mentette meg a széteséstől. Moltke nagy nehézségek között jutott vissza a Fekete-tengerhez, majd Konstantinápolyba. Patrónusa, II. Mahmud szultán ekkor már halott volt. Moltke hazatért Berlinbe, ahová 1839 decemberében érkezett meg, a viszontagságok miatt leromlott egészségi állapotban.
Az Oszmán Birodalom katonai és politikai helyzetéről szerzett személyes tapasztalatait Moltke a „A félhold fényénél” (Unter dem Halbmond) című művében foglalta össze, amelynek ezt az alcímet adta: „Levelek a törökországi állapotokról és eseményekről, az 1835–1839 közötti évekből.” A hanyatló Oszmán Birodalomról, „Európa beteg emberéről”[3] Moltke így írt: „A napnyugati haderők feladata hosszú időn át az volt, hogy korlátok között tartsák a terjeszkedő oszmán-török hatalmat. Ma úgy tűnik, az európai politika fő gondja az, meghosszabbítsák annak tengődését”.[4]
1840. április 20-án Moltke megnősült. Férjezett nővérének, Augusztának fogadott leányát, egy Mary Burt nevű angol leányt vett feleségül. Boldog házasságban éltek, de gyermekük nem született.
1840-ben Moltkét a porosz 4. hadsereg törzséhez helyezték, berlini állomáshellyel. Kiadott egy könyvet, Konstantinápoly saját kezűleg készített térképével, és Kis-Ázsia új térképével, amelyet más utazókkal együtt készített. Moltke felismerte a vasúti szállítás jelentőségét, pártolta a vasútépítést, ő lett az új Hamburg–Berlin vasútvonal egyik első igazgatója. 1843-ban cikket írt a vasúti nyomvonalak tervezését meghatározó szempontokról. 1845-ben közreadta az 1828–29-ben a Balkánon lezajlott orosz-oszmán háborúról írt művét, amit katonai szakmai körök kedvezően fogadtak (az Oszmán Birodalomról írt korábbi könyvéhez hasonlóan).
Moltke meg volt győződve arról, hogy Németországnak a tengeren túlra is ki kell terjesztenie hatalmát. 1841–1844 között az „Augsburger Allgemeine Zeitung” számára írt cikkeiben egy keresztény állam létrehozását szorgalmazta az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Palesztina területén, német házból való fejedelem vezetése alatt. A gyarmatosítás szükségességét így indokolta: „Anglia a világ minden részén és az összes világtengereken berendezett magának olyan színhelyeket, amely a nemesi családok nem elsőszülött fiainak hivatást adhat, ahol ifjúsága próbára teheti harci kedvét, ahol kereskedői új csatornákat, iparosai új piacokat találhatnak. Franciaország Algériában találta meg a szelepet, melyen át néha betegesen túltengő életerejét levezetheti. Bár [Franciaország] eddig eléggé lemaradt a gyarmatosításban, de a civilizációnk érdekében azt kívánjuk, hogy törekvéseit koronázza siker. De amikor alkalmunk nyílna a német kultúrát és tetterőt, munkakedvet és megbízhatóságot a német határokon túlra kiterjeszteni, vajon elég mohón ragadná-e meg azt Németország?” [5]